I. Évad - 9.Fejezet

,, ...mint tudjuk a testén kívül mással is tud szolgáltatni." - visszhangzottak a fejemben Bill bácsi szavai. Kirázott a hideg még a puszta gondolattól is, hogy mi mindent tehetne velem, ha egy véletlen folytán hozzá kerülnék. ,,Miért nem mondod el szegény lánynak , hogy mi folyik itt?" - folytatódtak a gondolataim szintén Bill szavaival. Annyira rejtélyes ez az egész. Félek tőle, mégis többet szeretnék tudni. ,,Mondd már el annak az ártatlan lánynak, hogy miért bánsz így vele." - utalt Justinra, de arra én is kíváncsi lennék, hogy miért bánik így velem. Ezalatt a három nap alatt olyan dolgokon mentem keresztül, amiket leginkább csak filmekben láttam. Mintha egy borzasztó akció film egyik főszereplője lennék. Ez elég bizarr.

Miután az ijesztő emlékképek és a hozzájuk társuló hangok kikeveredtek a fejemből, kipattantak a szemeim. A fény miatt sokat pislogva ültem fel az idegen ágyban, majd hatalmas ásítást eresztettem ki magamból, amit még egy kis nyújtózkodás kísért. Körülbelül úgy nézhettem ki, mint egy beteg ember: kócos haj, kómás fej és kedvtelenség. Ujjaimmal végigszántottam a loboncomat, és próbáltam szétszedni a kisebb csomókat. Tekintetemet a mellettem lévő hatalmas ablak felé fordítottam. Egy penthouseban volnék?

Kimásztam az ágyamból és lefelé nézve vettem észre, hogy egy bő, sima fekete póló lóg rajtam, de nem érdekelt. Az erkély túlságosan is hívogató volt számomra, ezért gondolkozás nélkül  léptem ki az üvegajtón. Sejtésem bebizonyult: egy felhőkarcoló tetején elhelyezkedő penthouseban vagyok. Mezítláb lépkedtem végig a hideg kerámialapokon, amikkel az erkély padlója volt kirakva. Végül megtámasztottam magamat a vastag korláton és néztem az alattam elterülő Miamit.

Fentről az egész teljesen más volt, mintha csak egy sima ház ablakán néztem volna ki. A korai városi nyüzsgést lehetett megfigyelni, ahogyan mindenki siet valahová. Vagy a munkahelyre, vagy az iskolába, vagy egyéb helyekre dolgokat elintézni. Az utak lassan már teljesen megteltek autókkal, így körülbelül megint csak a dugóról lehet hallani egész nap, pedig ez egy cseppnyit sem érdekel. Szemeimet felvezettem az égboltra. Az ég szokásos kék színében pompázott, bár itt-ott előfordult egy-két bárányfelhő, amik egy kicsit színessé, vagy inkább foltossá tették az égboltot. A nap is ott tündökölt, és erős sugarai egy idő után a szemeimbe villantak. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy jobban lássak, majd inkább visszatértem a városi panorámához. Elképesztő.

- Khm. - riasztott fel a város csodálásából egy mögülem jövő hang.

Mire hátrafordulhattam volna, a hang tulajdonosa már megjelent mellettem.

- Reggelt! - tolt elém Justin egy bögre kávét, amit a korlát vastagsága miatt simán le tudott rakni a korlát tetejére.

- Neked is. - ásítottam, majd fintorogva a kávéra pillantottam.

Már a szimpla szagától rosszul lettem.

- Nem szereted? - fedezte fel Justin rajtam az undort.

Válaszul csak helyeslően bólogattam, jelezve, hogy utálom a kávét. Sosem rajongtam érte, és ez örökre így marad.

Még engem is meglepett, hogy mennyire szótlan vagyok, de nem tudok mást tenni. Bieber a közelemben van, és csak rossz érzéseket kelt bennem. Most nem arra célzok, hogy hogyan néz ki, mert valljuk be, elég vonzó srác. Egyszerűen a benne rejlő állattól félek, mert tudom, hogy amiket eddig láttam tőle, azok csak az alapok voltak nála. De akkor milyen lehet, mikor tényleg feldühítik?

- Azt ígértem, hogy elviszlek az anyádhoz, szóval... - gondolkozott el egy percre, mire én csillogó szemekkel néztem rá. - ... szerintem ma is mehetnénk, mivel most elég közel van, és nem leszünk itt sokáig.

- Egyáltalán hol vagyunk? - érdeklődtem.

Érdekes, de tegnap már a kocsiban bealudtam, ezért tényleg nem tudom, hogy hol vagyunk.

- Robert barátomnál. - válaszolta.

Vajon ez a Robert is olyan rossz ember? Végül is már csak azon lepődnék meg, ha Justin egyszer egy normális családhoz vinne, mert ez tőle elég szokatlan lenne.

- Mikor mennénk? - tereltem el a gondolataimat, amik még jobban nyomást gyakoroltak rám.

- Szerintem reggelizz meg és indulhatunk. - felelte, majd ellökte magát a korláttól.

- De nem vagyok éhes. - ráztam meg a fejemet.

- Enni fogsz Cross, és nincs kifogás! - mutogatott fenyegetően az ujjával, mintha egy felettem álló személy lenne, hogy megtehesse, hogy nekem parancsolgasson.

- Jó. - sóhajtottam.

Nem szerettem volna már korán reggel kihúzni nála a gyufát, ezért inkább engedelmeskedtem. Ha mai nap lefáraszt úgyis körülbelül már délutánra kirobbantjuk a III. világháborút. Egyedül a véletlenül belekerülő áldozatokat fogom csak sajnálni...

Justin elfogyasztotta a kávéját, amelyiket pedig nekem szánta, visszavitte - gondolom a konyhába.

Végül én is elhagytam az erkélyt és visszamentem a szobába. A nagy helység egyszerűen varázslatos volt. Középen helyezkedett el a franciaágy, amiben a tegnap éjszakát töltöttem. Mellette volt egy éjjeliszekrény, amin egy antik lámpa állt. A fal mellett egy komód foglalt helyet, amin egy váza állt egy csokorral, felette pedig egy plazma tv volt.

Egy percre elgondolkoztam, hogy mit vehetnék fel, mikor megpillantottam a tegnapi ruháimat a földön. Odarohantam a szétterült darabokhoz és néhány pillanat alatt magamra kaptam őket. Mivel a környezet számomra idegennek tűnt és nem volt kedvem felfedezéshez, ezért inkább kihagytam a reggeli rutinomat, amit a fürdőben szoktam végezni, majd kiléptem a szobából.

Arra számítottam, hogy egy folyosóra fogok kerülni, de ehelyett egy hatalmas, nyitott terepen találtam magamat: a nappaliban. Az említett hely összeköttetésben volt a konyhával, ahol Justin és egy számomra ismeretlen férfi beszélgetett, miközben egy szendvics összeállításával foglalkoztak. Szerintem a pasas biztosan Robert.

Félénken lépkedtem közelebb hozzájuk, Robert pedig észre is vett, ezért Justin mögé mutatott, jelezve, hogy forduljon meg, aki ezt meg is tette. Nagy, barna szempárja pedig találkozott az enyémmel.

- Helló! - köszöntem bizonytalanul.

- Szia! Robert vagyok, de szerintem Justin már említett engem. - mosolygott rám a férfi.

Szerintem biztosan volt vagy 30 éves, de a mosolya rengeteget fiatalított rajta. Módosan öltözködött, jelen pillanatban egy öltöny volt rajta, na meg egy méregdrága karóra. Zöld szemei gyönyörűek voltak, arca pedig egy kissé borostás volt, míg haját hátrazselézte. Vonzónak találtam, de a lehető legpiszkosabb gondolataimat el is hessegettem.

- Miriam. - mosolyogtam.

Justin furcsán nézte végig a gyors bemutatkozásunkat, majd elém tolt egy szendvicset. Hálásan pillantottam rá, majd neki álltam enni az ételt. Nem nézhettem ki túl gusztusosnak, mivel állva ettem, ráadásul siettem, hogy minél előbb láthassam anyát.

Általában csak akkor mehetünk be hozzá, ha nyugodt állapotban van és nem közveszélyes, de mivel a doki félti a látogatókat, ezért egy biztonsági őrt mindig beállít a sarokba. A legtöbb esetben nem zavar, ha ott van valaki, de most kivételesen egyedül szeretnék beszélni vele.

Néhány perc alatt magamba vágtam a szendvicset, majd a tányért átnyújtottam Robertnek.

- Köszönöm! - szólaltam meg véletlenül teli szájjal, majd amint feltűnt, hogy mit is tettem, a szám elé kaptam a kezem.

- Nincs mit. - vette el vigyorogva az üres tányért Robert, amit a mosogatóba helyezett el.

- Mehetünk? - nyeltem egy nagyot, majd bájosan Justinra néztem.

- Persze. Még egyszer kösz, hogy itt aludhattunk Rob! - ölelte meg férfiasan Robertet, aki megpaskolta Bieber hátát.

- Rám mindig számíthatsz. - váltak el egymástól. - Miriamet is hozhatod magaddal. - pillantott rám Rob.

Arcom egy pillanat alatt váltott át vörösre, és körülbelül úgy néztem ki, mint egy frissen érett paradicsom. Csodás.

A rövid elköszönés után elhagytuk a mesés lakosztályt, majd egy hosszú folyosón baktattunk végig, egészen a liftig. Több perces liftezés után elértük a földszintet, ahonnan a parkolóba mentünk. Mivel nem tudom, hogy hol van a kocsi, Justinra hagyatkoztam és próbáltam követni az általa diktált tempót. Célirányosan haladt a parkoló túloldalára, ahol már meg is pillantottam a járművet. Beültem az anyósülésre és szó nélkül csatoltam be a biztonsági övet. Tudom, hogy Justin hogyan vezet, ezért inkább biztosra megyek. Néhány pillanat után már ő is beszállt és gyújtást adott az autónak, majd kigördültünk a parkolóból.

Bambulva bámultam ki az ablakon, miközben a egyre több felhő gyűlt az égre, ezzel eltakarva a napot. A szürke égbolt egyből szomorúbbnak tüntette fel a várost, mivel a morcos felhők tükröződtek a felhőkarcolók ablakain, így az egész hely szürke lett, így nyomasztóbbá vált az út is. Alapból nem szóltunk egymáshoz, de még rádió sem szólt. Csendben üldögéltünk egymás mellett, miközben gondolataink százfelé cikáztak.

Hosszan tartó bambulásomból a fékezés keltett fel. Kipattantam a kocsiból és elképedve néztem fel a hatalmas épületre. Megérkeztünk.

Az elmegyógyintézet nem csak kívülről volt riasztó, de beleül sem volt túl kecsegtető. Fehér falai egyébként is zavarták az embert, de néha-néha feltörő betegek kiabálásai vagy sikolyai még ijesztőbbé tették a helyet. A doktorok, a nővérek és az őrök is talpig fehérben voltak. Sokszor voltam már itt anyu miatt, de mindig is utáltam itt lenni. A sok szenvedő beteg arca beleégett az agyamba és lefekvéskor előttem lebegnek ezek az arcok. Borzasztó.

Justin a látogatás előtt egyeztetett anyu orvosával, ezért különféle engedélyekkel sétáltunk a szobája - ami egyébként cella, de a "szoba" szó nyugtatóbb - felé. Egy pillanatra megtorpantam az ajtaja előtt. Justin keze határozottan indult el a kilincs felé, de félrelöktem, majd a kíváncsian figyelő szempárjába pillantottam.

- Egyedül szeretnék vele beszélni. - feleltem.

- Azt nem hagyhatom. - markolta meg a kilincset, de ismételten nem engedtem, hogy bemenjen.

- Négyszemközt beszélek vele, és ebbe nem szólhatsz bele. - hangsúlyoztam a szavakat, hogy még fenyegetőbbnek tűnjek.

Bieber idegesen fújtatott, miközben eltolta magát az ajtótól. Szúrósan pillantott rám, de egyáltalán nem hatott meg. Állkapcsa megfeszült mikor benyitottam a szobába, de hagyta, hogy becsukjam magam mögött az ajtót.

És akkor megpillantottam őt. Hosszú barna haját már több éve nem engedte levágatni, ezért a méteres lobonca már a combját érintette. Bő, fehér hálóingje eltakarta vékony, törékeny testét. Karikás tekintetét rám vezette, majd barna szemei kitágultak és könnyel teltek meg.

- Anya! - mondtam, majd pár lépés után karjaim közé fogtam.

- Azt hittem sosem jössz. - suttogta.

Visszaült az ágyára, majd megpaskolta maga mellett a helyet, ezért csatlakoztam én is.

- Matt? - kérdezte.

- Ő nem jött. - dadogtam zavaromban, mivel nem tudtam, hogy mit is válaszoljak.

- Mégis miért?

Nagyot sóhajtottam, majd belekezdtem a hét történéseibe. Csak meséltem és meséltem, de közben nem mertem anya arcára nézni. Tudtam, hogy meglepődött és gondolom félt is, de nem bírtam magamban tartani. Benne megbízhatok.

Hosszú beszédem után félénken pillantottam rá, mire ő tátott szájjal bámult rám, miközben arcára az aggodalom és a félelem ült ki. Percekig nem szólalt meg, én meg nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Éreztem, hogy a fejében ezernyi rossz gondolat cikázik.

- J-Justin Bieber? - mondta ki nehézkesen, mintha az egész mondandómból csak ezt a nevet szűrte volna ki.

Azért nem erre a reakcióra számítottam.

- Igen. - válaszoltam.

Arcát hirtelen elkapta és a padlót kezdte bámulni, miközben egy szót motyogott. Túl gyorsan és túlságosan halkan mondogatta ezt a szót, ezért nem tudtam mit kezdhetnék vele. Kezeit combjaira helyezte és idegesen a hálóingjét markolászta. Erei kidagadtak apró kézfejein. Megijesztett.

- Öhm, anya. - szólaltam meg.

Egy pillanat alatt rám nézett, amitől még inkább feszélyezve éreztem magamat. Karom után nyúlt, majd kardigánomat feltűrte és elképedve bámulta a tetkómat.

- Nem, nem, nem, nem, nem... - ismételgette, majd a fogása egyre erősödött a csuklómon.

Felszisszenve rántottam ki a karomat szorításából, mielőtt még teljesen elszorítaná a vérkeringésemet. Ijedten hajába túrt, majd letérdelt a padlóra, miközben még mindig a 'Nem' szócskát kántálta.

- É-én megyek. - dadogtam, majd hátrálva közelítettem az ajtó felé, amin egy pillanat alatt kiléptem.

Justin szemszöge

Miriam furcsa tekintettel nézett rám, miután kinyitotta az ajtót. Kérdőn pillantottam rá, de nem válaszolt, egyszerűen csak megrázta a fejét és felsóhajtott, mintha sokk érte volna. Nem értettem, hogy mi történhetett vele. Elárult volna az anyja?

Átnézve Miriam válla fölött megláttam őt: a földön térdelt, miközben a hálóingjét markolászta, sőt már tépte, és egyre hangosabban ismételte, hogy "Ez nem lehet." Egy perc múlva észrevette a nyitott ajtót, azon keresztül pedig engem is. Francba.

- Takarodj a lányom közeléből! - üvöltötte el magát, majd felkelt a földről és rohanni kezdett felém.

Megfogtam Miriam karját és rángatni kezdtem. Cross nem értette, hogy mi folyik körülötte, majd mikor megpillantotta az anyját egy könnycsepp folyt végig az arcán. Na nehogy már elkezdj nekem bőgni!

A biztonságiak megindultak az anyja felé, miközben én azon voltam, hogy minél előbb elhagyjuk az őrültek házát. Amint kiértünk az udvarra Miriam kiszabadult a kezem közül és megállt.

Nem tudom, hogy mit mondhatott az anyjának, de remélem az anyja nem említett rólam semmit.

- Jössz már? - kérdeztem, majd hanyagul zsebre dugtam a kezeimet.

Mély levegőt vett, majd lehunyta a szemét.

- Mi volt ez? - kérdezett vissza, de még mindig nem nézett a szemembe.

Nem tudtam, hogy mit felelhetnék. Az igazságot még nem szeretném elárulni.

- Tudni akarom, hogy mi folyik itt! - jelentette ki, majd barna íriszeit végre megpillanthattam, ő pedig dühösen fújtatott.

Na most vagyok szarban.

Sziasztok!

Nagyon, nagyon, nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem, de sikerült összeszednem magam és megírtam a részt. Nem tudok túl sok mindent hozzáfűzni, legfeljebb csak annyit, hogy remélem nem hagytatok el Olvasók.:)

Egyébként még egyszer szeretnék kellemes nyári szünetet kívánni, és további szép napot!